Arthur Miller ( 1915 - 2005 ) |
A XX. századi polgári irodalom írói között, akik az élet
céltalanságát, ürességét, az ember kiszolgáltatottságát és áldozat voltát
hangsúlyozzák s állítják színpadra, lehet, hogy van aki érdekesebbnek,
újszerűbbnek látszik Millernél, de összetettebb, meggyőzőbb alkotásokat az utóbbi
évtizedek drámairodalmában nem sokan írtak. Miller drámai hősei is érzik a XX.
századi ember magányát, érzik a körülöttük egyre szűkebbre szoruló kört - de
nem nyugszanak bele az elszigeteltségbe, ki akarnak törni az acélkörből, mert nem
hiszik, hogy az életnek nincs értelme, mert meg akarják találni - legalább
álmaikban, vágyaikban - az értelmes élet útját. Nem Faustok, akik az ördöggel
szövetkeznek a megismerésért, hanem akaratos emberek, akik bíznak a megismerésben. A
milleri hősök kisemberek, átlag amerikaiak, akik azonban vágyban, akaratban,
kitartásban a görög tragédiák hőseivel vetekszenek. Miller nem ért egyet azzal a
drámaírással, amelyben a társadalom egyre kisebb mértékben van jelen, mert azt
vallja, hogy a drámaíró feladata, hogy a "mindennapi életet ábrázolja a nap
világánál". Hiszi, hogy a műnek tendenciózus mondanivalójunak kell lennie:
"Ha valaki azt hiszi, hogy lehet darabot írni érdek nélkül, az éppen úgy
téved, mint aki azt hiszi, hogy lehet szeretni közömbösen" -írja. S az írói
eszme, gondolat az amely a művet egybefogja, s Miller véleménye szerint feloldja a
nézőtéren ülő ember magányosságát is, hiszen sok más társával egyidőben és
azonosan kényszerül reagálni a dráma mozzanataira: "komoly dolognak tartom a
színházat, olyannak, amely az embert emberibbé teszi - vagy teheti, és megszabadítja
magányosságától" - vallja művei előszavában.
Egy XX. századi író, aki azért ír, mert becsüli az embert, mert értelmet keres
hősei életében, mert nem fél következetes hősöket teremteni, mert mondanivalója és
célja van - a sznobok számára XIX. századi jelenség. Pedig talán nagyobb bátorság
kell a mai irodalomban a milleri magatartáshoz, mint minden erkölcsi és etikai alapot
nélkülöző értelmetlenségek színpadi bemutatásához.
Miller realizmusa nem szűkkeblű, formai újításokat kizáró
realizmus. Nála a formát mindig a tartalomból fakadó szükségesség határozza meg:
ha kell - felbontja a színpadi időt, jelen és múlt parallel ábrázolásával
szembesíti szereplőit emlékeikkel (Az ügynök halála); ha kell, pergő
jelenettechnikát használ (Salemi boszorkányok), s ha a téma úgy kívánja, az
egyenes vonalú fejlődés egymásutánjában ábrázolja a cselekmény mozzanatait (Édes
fiaim, Pillantás a hídról). Realizmusa tartalmi, eszmei meggondolások alapján
születik, s a forma hajlékonyan simul hozzá, hogy minél erőteljesebben
kirajzolódhassanak a téma körvonalai.
Miller az önmaga által kialakított ( az írott és a szokásjogokon alapuló), törvény
ítélőszékéből vizsgálja és ábrázolja alakjait. Van mércéje, amihez a
cselekedetet méri, s van bátorsága kimondani az ítéletet. Ezért írhatja
összegyűjtött művei előszavában, hogy: "Ha van olyan kapu, amely felé ennek a
kötetnek minden darabja törekszik, úgy az annak az igazságnak a felfedezése és
bizonyítása, hogy valamiből lettünk, és íme többek lettünk, mint az a valami,
amiből lettünk."
Chris, az Édes fiaim hőse, Willy Loman az ügynök,
Proctor a Salemi boszorkányokban vagy Eddie Garbone — valamennyien
kristályosabb, egységesebb, élesebb jellemmel rendelkező alakok, — sőt,
mintha terhes emlékezettel verte volna meg őket a sors — személyiségük
töretlen ívet rajzol a múltból jelenbe; egycélú, egysúly-pontú emberek
valamennyien. |
Első nagy sikert elért drámájában, az Édes fiaimban (1947) Keller gyáros háború
alatti teteit teszi az igazság mérlegére. Keller, aki anyagi összeomlástól félve
hibás alkatrészeket szállított a hadseregnek, közvetve saját fia halálát is
okozta, sok más pilótáén kívül. Bűnössége emberileg és társadalmilag
nyilvánvaló, mégsem vállalja tettét, mert: "akár háború van, akár béke, itt
dollárokról meg centekről van szó... ha én börtönbe megyek, velem jöhetne ennek az
istenverte Amerikának a fele" - mondja. Ez az egyértelműen kritikai realista
dráma a háború utáni Amerika Kellerjeinek morális elitélésével akarta
helyrebillenteni azt a mérleget, amely a bekötött szemű justicia kezében semmiképp
sem akart elmozdulni.
Az ügynök halálában (1949) már sokkalta bonyolultabb probléma ábrázolására
vállalkozik. Willy Loman, az ügynök egy életen át illúziókat kerget: gazdag
szeretett volna lenni s erőssé, okossá, az élet legyőzőivé tenni fiait. De álmai,
melyeket gyakran összekever a valósággal, nem teljesedhettek be, és nemcsak azért,
mert ő volt gyenge vagy rossz ügynök, hanem mert a világ is megváltozott
körülötte: az élet tempója is lüktetőbb, az emberek elszigetelődtek egymástól;
nincsenek barátságok, nincs megértés. Csak küszködés van, magány és fáradtság.
Ahogy Miller elénk tárja ezt az életéért és illúzióiért küzdő kisembert,
pillanatról pillanatra szembesítve a jelent emlékeivel, a múlt valóságával; ahogyan
érzékelteti, hogy az amerikai életformában csak az érzéketleneké, a
gátlástalanoké, az erőseké a világ - tudjuk, hogy nemcsak álmai miatt maradt alul
Loman a küzdelemben. Együtt érzünk az ügynökkel, mint ahogy Miller is együtt érez,
azt írja róla: "Ez az ember tulajdonképpen bátor lelkű valaki, aki nem elégszik
meg félmegoldásokkal, hanem végsőkig űzi, hajszolja az álmot, melyet önmagáról
alkotott."
Az 1952—53-ban született Salemi boszorkányok
(Crucible) és az 1955-ben egyfelvonásosnak írt, majd 1957-ben kibővített
Pillantás a hídról, ha tömören akarunk fogalmazni: a lázadó személyiség
tragédiái. Világuk sokkal élesebb s tisztább, mint a negyvenes évek
Miller-drámáié. A Salemi boszorkányok és a Pillantás a hídról mellőzi a
kísérleti módszereket, az új időtechnika mankóit; formájukon nem érzik a
kényszerű törekvés „mélyebb egzisztenciák feltárására". A „mélyebb
egzisztenciákat" mintha felszínre lökte volna egy társadalmi erózió. Az
ellentétek kiéleződésének kora ez: nem a háború utáni Amerika békéjének
hazugsága, hanem a mac carthyzmusé, a társadalmi harcok színtere. Új
idők köszöntöttek Amerikára. Danforth, a Salemi boszorkányok vérbírája
ki is oktatja Francis Nurse-t, az egyik farmert: „Foga van az időnek,
metsző idő ez most — nem élünk már a homályos alkonyaiban, hol a jó
összekeveredett a rosszal, s megzavarta a világot." |
A maccarthyzmus idején, az amerikaellenes tevékenységet vizsgáló bizottságok létrejöttekor írja Miller a Salemi boszorkányok (1953) című darabját, amelyben a múlt, a történelmi téma eszközeivel tiltakozik az ember lelkiismereti szabadságának megtiprása ellen: ahol nem lehet a bűnt bizonyítani, ahol a rosszindulatú besúgás már tényekkel azonos, ahol a félelem szabja meg az emberi magatartást - ott nem lehet élni. De az író éppen e behódolás, e megadás ellen emel szót a lelkiismeret megóvása érdekében.
|
|
Pillantás a hídról című drámájában (1956) a szenvedély útvesztőjét rajzolja meg. Azt az utat amelyet Eddie Carbone, az egyszerű dokkmunkás végigjár a mostohalánya iránti felismert vonzódástól a lebírhatatlan szenvedélyig, s az árulásig, becstelenségig. A lélektanilag hibátlanul, feszült dialógusokban és szimbolikusan is erőteljes helyzetekből felépült dráma megírása után hét évig hallgatott az író. Hallgatásának oka családi problémáira, majd felesége, Marilyn Monroe halálára vezethető vissza. A sokk kiheverése után magát a világ közvéleményét annyira foglalkoztató tragikus eseményt viszi színpadra a Bűnbeesés után című darabjában, mely voltaképpen addigi emberi és művészi életútjának is az összegzése. Arra a következtetésre jut, hogy immár elvesztette a mértéket, a törvényt, amelynek birtokában ítélni tudott. A dolgok mindkét oldalát megvizsgálva már nem tud éles határvonalat húzni a bűn és a bűnhődés közé.
Nagyon nehéz egy még élő szerző művészetéről összegzést készíteni, hiszen az életmű még nem lezárt, nem végleges, az azonban az elmúlt negyven év ismeretében immár bizonyos, hogy Miller világirodalmi helye ott van a XX. század legnagyobb alkotói között.
copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail: hamuka@drotposta.hu